*12

*******

Egy hét telt el azóta, hogy Elizabeth beleegyezett abba, hogy édesanyja példáját követve, jó ügyek érdekében küzdjön meg jóval-rosszal és a saját démonjaival. Senkivel sem osztotta meg az új „munkájával” kapcsolatos gondolatait, csak a füzete lapjaival és esetleg Aaronnal. Számára is különös volt, hogy ilyen gyorsan a bizalmába fogadta a fiút, és szinte már a szükségletévé vált, hogy a közelében legyen a nehezen kiismerhető srác. Szinte kihívásnak gondolta, hogy felderítse Aaron eltitkolt gondolatait és titkos, esetleg kínos dolgait.
Mondhatni gyorsan beilleszkedett az új munkahely társaságába. A CIA alkalmazottai közül jó páran ismerték az anyját és voltak, akik közeli kapcsolatban is álltak vele – ők nagy vidámsággal fogadták az egykori munkatársuk, s jó barátjuk lányát. Elizabeth örömmel nyugtázta, hogy anyja sok ember számára fontos volt az itt dolgozók közül.
Az egy hét alatt itt töltött napok által szinte a központ lett az otthona. Már egész jól kiismerte magát, főleg az edzőközpontban, de a főépület egyes részeit is bejárta már Aaronnal. Az edzések az est folyamára teljes mértékben lefárasztották, így miután hazaérkezett este, útja a szobájába vezetett. Linával csak időnként futott össze pár percre, pedig egy lakásban laknak, bátyjával pedig még kevesebbszer. Kezdett eltávolodni a számára fontos emberektől, holott a sok edzés, a CIA ügyeivel kapcsolatos kutakodás, mind miattuk volt. Értük vállalta ezt, mégis mintha az egész csak ellenük lenne.
Aaronnak feltűnt Elizabeth belemélyedése a sok edzésbe, ezért ezt a keddi napot szünetnek adta ki neki, hogy Linával lehessen.

Reggel hét óra volt, a CIA edzőtermében még csak egy-két ember szálingózott. Az egyik boxzsákot egy lány püfölte teljes erejéből, hosszú sötétbarna haja egy dús copfban lengett jobbra és balra, ütéseinek ritmusára egyszerre.
Eli Aaron „parancsának” ellenszegülve már korán reggel elindult a központba, hogy egy kiadós edzésben részesítse magát. A központba való bejutás már gyerekjáték volt számára Aaron nélkül is, mivel ott dolgozóként beiktatták az adatbázisba, így az őrök mosolyogva fogadták.
Maga sem tudta, hogy miért, de az edzések során kizárta a gondolatokat a fejéből, nem agyalt azon mi lesz ezután. Vajon mit kell majd csinálni? Hány ember életét kell kiontani? Mikor fogja megtalálni azt, aki elvette tőle az anyját? Ha otthon maradt volna – hiába lett volna ott Lina – ezek a gondolatok cikáztak volna a fejében. De itt és most csak arra gondolt, hogy elérje a célját, hogy jobb legyen, és ne okozzon csalódást az anyjának.
A következő ütésébe minden erejét belevitte, a zsák pedig nagy lendülettel csapódott hátra, láncai pedig nyikorogtak. Vissza azonban nem jött a zsák, ugyanis valaki megfogta azt.
- Hol hagytad a fekete lovagot? – lépett elő egy magas, huszonöt év körüli srác. Szőkés haja kócosan lógott lefelé, szinte a válláig ért, atlétája alól néhol fekete kusza tetoválások éktelenkedtek. Sötét szemeivel méregette Elit, aki értetlenül nézett a fiúra. Ha bejönne neki az agyontetovált rosszfiú típus, akkor azt mondta volna rá, hogy dögös, ám a rosszul kivilágított, hatalmas és szinte üres edzőcsarnokban inkább hatott rémisztően a magas alak, mintsem izgatóan.
- Már megbocsásson, de ki maga? És milyen fekete lovagról beszél itt nekem? – kérdezte mélyen véve a levegőt.
- Bronxról beszélek. Vele láttalak itt az elmúlt időkben, és azért fekete lovag, mert ha nem tűnt volna fel, mindene fekete. És itt nem csak a ruhájára gondolok. Sötét dolgokat hordoz magában – lépett közelebb Elihez, aki egyre szaporábban vette a levegőt.
- Nem tudom, hogy ki maga és mennyire ismeri Aaront, de bízza rám, hogy én mit gondolok róla. Most pedig ha nem zavarja, szeretnék edzeni – mutatott a zsák felé.
- Én mást szeretnék Miss Tener – ragadta meg Eli karját és magához rántotta.
- Eresszen el – sziszegte Eli. A fiú érintése szinte égette a bőrét, de nem úgy, mint mondjuk amikor Aaron érinti – az perzselően és finoman égető – ezé a fiúé viszont fájdalmasan égető volt.
- Tudod, nagyon vonzó a megszeppentséged. Pár napja már figyelem, ahogy edzel, káprázatos vagy. El sem tudom képzelni mit tennél más szituációban. Mondjuk egy meghittebb helyen – suttogta és enyhe csókot lehelt Elizabeth nyakára.
- Kérem.. – próbált kiszabadulni, s pár könnycsepp gördült le az arcán. Legszívesebben sírógörcsben tört volna ki, ahogy egy ismerős dolog játszódott le a fejében, de e-helyett mélyen beszívta a levegőt.
Emlékezett, hogy az egyik edzés alkalmával Aaron ugyan így szorította magához, s hogy mit tanított neki a fiú ilyen esetekre. – Szerintem jobb lenne neked is ha nem szorítanál le, könnyebben tudnék mozogni – mondta lágy és kedves hangon Eli, bár a könnyek még mindig kiakartak törni belőle, erősnek kellett maradnia. Nem eshetett ki a szerepéből, ami úgy tűnt beválik, ugyanis a fiú lágyított a fogáson. Eli oldalra pillantott és észrevette az épp a terembe lépő Aaront, aki megdöbbenve állt meg. A lány visszatért a terve végrehajtásához, közben időnként Aaronra pillantott, aki tanácstalanul haladt lassacskán feléjük. Elizabeth ujjaival végigsimított az előtte álló kezén, majd összekulcsolta ujjaikat. Keserűen elfintorodott, nem tetszett neki amit művel, de a terve része volt. Hogyan másként intéznél el egy olyat, aki rád mászik, mint hogy beleegyezel. Másik karjával körülölelte a szőke srác nyakát és kissé meghúzta pár kósza hajtincsét. Egy nyögés hagyta el a fiú ajkait, és behunyta a szemét. Eli elmosolyodott, és mintha erre várt volna, nyakánál fogva lejjebb rántotta a magas alakot, felemelte a lábát s térdével teljes erejéből fejen térdelte. A fiú hatalmasat nyögött, miközben a fejét fogta. Eli újabb rúgást mért rá, ezúttal a gyomrába, a szőkeség pedig összegörnyedve a fejét szorongatva káromkodott. A lány végül teljes erejéből ráugrott, így a fiú háttal csattant a padlónak. Eli magragadta mindkét karját, s az egyikkel összefogta a hasán, másik szabad kezével pedig behúzott párat a földön fekvő fiúnak. Csak ütött és ütött, ott ahol érte, a könnyei pedig lassan folytak le az arcán.
Arra eszmélt, hogy valaki szorosan a melkhasához szorítja teljes erejéből, ő pedig lihegve kapkodja a levegőt és hangtalanul sír. Ismerős volt az őt körülölelő illat. Aaron…
- Te utolsó szarházi! Nem volt még elég az, amiket eddig tettél? Muszáj volt őt is bántanod? – kiabált Aaron. Eli a karjaiban érezte, hogy a tüdeje le- és felemelkedik, ahogy kapkodja a levegőt a kiabálás miatt.
- Én szarházi? A kis csaj vert majdnem agyon!! – üvöltött vissza egy mély hang. Aaron kibontotta az öleléséből a sokkos állapotban lévő lányt, majd megindult az addigra már talpon álló, egy-két helyen vérző pasas felé.
Ne hagyj itt Aaron! – mondta volna Elizabeth, azonban egy hang sem jött ki a száján.
- Teljes mértékben megérdemelted – sziszegte – És ha még egyszer a közelébe merészkedsz tőlem is megkapod ezt, de százszor rosszabban.
- Nocsak, a nagy Mr. Bronx. Csak nem megtaláltad az ártatlan királykisasszonyt, akit oltalmazhatsz? – vigyorgott a szőke gunyorosan.
- Tartsd távol magad tőle – lépett egyet közelebb a szőkéhez Aaron. Szinte tapintható volt kettejük között a feszültség.
- Tudom, hogy te vagy itt a góré kedvence, a tökéletes és nagyszerű tehetséggel rendelkező ügynök, akit mindenki imád, de ne feledd honnan jöttél Bronx! A múlton nem változtathatsz! És nekem meg nem parancsolhatsz – ordította a szőke azzal el is tűnt.

Aaron lassan Elihez lépdelt, aki megszeppenve kuporgott a földön. Hangtalanul sírt, ám amikor Aaron elé térdelt és a karjai közé húzta, eltört benne valami és zokogni kezdett. Mélyen a fiú felsőjébe fúrta az arcát és beszívta az illatát, próbálta megtölteni vele a tüdejét. Megnyugtató volt Elizabeth számára, hogy Aaron karjai között van, biztonságban érezte magát mégis sírnia kellett. Aaron lassan felemelte a földről s a karjaiban tartva megindult vele. Amikor Eli feltekintet Aaron biztonságot nyújtó karjai közül, egy iroda szerűségbe léptek be, bár az inkább hatott egy lazább munkaszobának. A fiú az ott álldogáló kanapéra tette Elit, akinek a zokogása kezdett abbamaradni.
- Köszönöm Aaron –  mondta egy szipogás kíséretében.
- Mit köszönsz meg Elizabeth? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
- Hogy vagy nekem – suttogta. Aaron egy halvány mosollyal nyugtázta a hallottakat, majd egy bögre vizet töltött a vízforralóból és egy filtert helyezett bele meg némi cukrot, s Elinek nyújtotta.
- Szerintem ez most jól fog esni – helyezte a bögrét a lány kezébe, majd mellé ült.
Eli nagyokat kortyolt a teából, és az sem zavarta, hogy égeti a nyelőcsövét, egyszerűen csak szüksége volt rá. A tea valahogy mindig nyugtatóan hatott rá, édesanyja sokszor készített neki különféle szárított gyógynövényekből, mindig értett hozzá, hogy mi kell neki, ahhoz hogy megnyugodjon – Ki volt ez az alak? – kérdezte alig hallhatóan.
Aaron sóhajtott egyet, s kezét kezdte tanulmányozni. A lány követte a fiú tekintetét, s észrevette, hogy alkarján itt-ott világos hegek borítják a karját. Vágások.
- Aaron, azok… - letette a bögréjét és szorosan megfogta a fiú karját – Miért csináltad? – kérdezte halkan, s ujjával végigsimított a hegeken.
- Nem volt egyszerű a gyerekkorom – kihámozta a lány kezei közül karját, s keresztbe fűzte azt, így a hegeket elfedve.
- Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod. Nem lehet mindenkinek mesés élete – mondta Aaron kissé ingerülten. Eli csodálkozva nézett a fiúra, még nem hallotta ilyen idegesnek – legalábbis vele nem. – Bocsáss meg. Tudod, ez egy kicsit kényes téma nálam. Nem szeretem felidézni, azt a korszakot mások előtt, de veled talán kivételt teszek.
- Nem muszáj, csak ha úgy érzed, hogy meg akarod velem osztani. Nem erőltetek semmi olyat Aaron, amit nem akarsz.
- Akarom, hogy tudj róla, mert ez is én vagyok, és azt akarom, hogy minél jobban megismerj – fordult teljes testével Eli felé, mintha csak egy mesedélutánt tartana neki, bár ez annál sokkal másabb volt.
- A nagynéném nevelt, mivel anyám lemondott rólam, s apámmal hagyott. Apám viszont sosem akart engem, csak nyűg voltam számára, és a nővérére bízott. Imádtam a nagynéném, a saját fiaként nevelt és mindent megtett annak érdekében, hogy elfelejtsem az apám, aki miatt sokat sírtam. Kisgyerek voltam még, nem értettem a dolgokat, azt viszont még kicsiként is láttam, hogy nem kellettem egyik szülőmnek sem, és ez nagy traumát okozott nekem. A nagynéném azonban idővel ezt elfelejtette velem. Öt éves múlhattam, amikor autóbalesetet szenvedtünk – szemből egy kamionnak ütköztünk, én hátul ültem a gyerekülésben, így kisebb sérülésekkel túléltem, a nénikém viszont az ütközést követően pár perc múlva meghalt. Talán ez volt életem legsokkolóbb és megrázóbb eseménye, főleg, hogy minden egyes momentumára emlékszem – elhallgatott egy kicsit, s óvatosan Elire pillantott, aki ledöbbenve hallgatta a történetét. – Ezt követően árvaházba kerültem. Ott rátaláltam a gyerekkori legjobb barátomra, bár ma már bánom, hogy jóban lettem vele. Rengeteg rossz dologba rángatott bele, sokszor vertünk meg más árvaházi gyerekeket, elloptuk a dolgaik. Idővel kezdtem rájönni, hogy mégsem olyan jó barát, mint hittem és ezt vele is közöltem. Nem akartam többé barátkozni vele, de ő ezt nem tudta elfogadni. Megvert és mivel szerinte ez nem volt elég a számára, mást is tett. Az egyik nevelőtől lopott egy pengét, s az egyik éjjel elrángatott a szobámból a padlásra. Először a saját alkarján vágott egy mély sebet, lesokkolva néztem, ahogy folyt belőle a sok vér. Megragadta a karom, én próbáltam ellenszegülni, de erősebb volt, s a pengét mélyen a karomba nyomta és húzott egy csíkot. Üvöltöttem, segítséget kértem, de nem hallott senki. A barátom azt mondta, hogy a barátságunk addig tart, amíg ez a heg és ne merészeljek neki ellenszegülni. Én ezt nem akartam elfogadni, és megesett, hogy ellenszegültem az akaratának. Nem akartam a sorstársainkat verni, lopni tőlük, vagy akárcsak szidalmazni őket. Meg is kaptam a büntetésem kedves barátomtól. Minden egyes ellentmondásom után, egy mély vágás volt a jutalmam. Fájt, kegyetlenül fájt, viszont kialakult bennem a saját véleményem, miszerint inkább fájjon nekem, mint másnak. Tűrtem a vágásokat, az ütéseket, amiket a barátom okozott, de idővel kezdtem összetörni, és tizenhárom évesen megszöktem. Egy katonatiszt talált rám és fogadott be. Nagyon megsajnált, szinte lesokkolva nézte a vágásokat, amit egy gyermek okozott, szintén gyermek társának. Nem tudta elhinni, hogyan lehet valaki ilyesmire képes. Megkeményített, edzett és jó dolgokra nevelt, majd tizenöt évesen elhozott San Franciscoba és bemutatott Acenek. Ideköltöztem, és elkezdtem edzeni és meg tanultam a fegyverekkel bánni Ace segítségével. Így kerültem ide, és így ismertem meg édesanyád, aki a nénikém után a második legfontosabb személy volt az életemben. A sors keserű iróniája, hogy a nénikém után, őt is elvesztettem. Úgy tűnik, mindig elvesztem azt, akit szeretek. Ami pedig a mai barátunkat illeti, a neve Josh, és hát – keserűen elnevette magát – ő a gyerekkori jó barátom.
- Istenem – nyögte halkan Eli és szorosan átölelte Aaront. A fiú meglepődött, kellemesen hatott az ölelés, s gyengéden átkarolta ő is a lányt. – Hogy kerülhetett a CIA-hoz az a rohadék gyerekbántalmazó?
- Pár hónapja van itt, Ace szerint tud egyest-mást egy bizonyos terrorista csoportról. Gondolom nem is kell taglalnom, hogy mindenki rühelli, nem is tett jókat az életben, de jól jöhet számunkra – mondta keserűen, mintha a legundorítóbb szitkozódást ejtené ki a száján. Kihámozta magát Elizabeth karjai közül, s az íróasztalhoz sétált, melyen egy fatábla ácsorgott, rajta a Mr. Bronx ADD . Aaron egy borítékot vett ki az egyik irattartóból.
- Mi az az ADD? – kérdezte Eli a táblácskára mutatva.
- A hivatalos munkaköröm. Én felügyelem a központ napi munkáját és gyakran irányítom azt. Viszont ha Ace nincs itt vagy a helyettese, akkor én döntök a fontosabb ügyekben, meg hogy mit továbbítunk az elnöknek és mit nem. Még csak párszor kellett az utóbbit csinálnom, de egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi minden múlik azon, hogy mit továbbítunk és mit nem. Nem is szeretem, ha nekem kell döntenem. Na de visszatérve az eredeti munkámra, inkább szoktam részt venni akciókban, mint felügyelni azt, hogy mik történnek és kiküldeni az embereket elvégezni a dolgokat. Jobb szeretem én elvégezni a dolgokat – mosolygott és Eli kezébe nyomta az előbb elővett borítékot.
- Ez mi? – kérdezte értetlenül.
- Az első ügyed – mosolygott szélesen Aaron.
- Az első ügyem?? – nézett hitetlenkedve a lány. – De még nem is tanultam meg fegyvert használni, mi lesz ha..
- Majd csak kicsit több mint egy hét múlva megyünk a terepre. Addig is ki kell elemezned az aktát, megismerni a résztvevőket és kidolgozni egy tervet az elfogásukra.
- Aaron én még az életben nem csináltam ilyet! Mi lesz, ha rosszul dolgozom ki a tervet és befuccsol? – a lány idegesen járkált a szobában oda-vissza. Aaron megragadta a karját és maga felé fordította.
- Elizabeth, segítek, nyugodj meg! Ez a gyakorlatod, nem lesz nagy baj, ha becsúszik egy kis hiba, de nem fog! Mindenben segítek és az akcióig megtanítalak néhány fegyver használatára. Most viszont menj haza, vidd az aktát és ha gondolod elemezgesd – adta a kezébe a sárga borítékot.
- Rendben – rakta a táskájába Eli a borítékot. – Valamikor elmehetnénk, mondjuk pizzázni, hogy ne csak ezen a helyen találkozzunk. Tudod, egy kis baráti összeröffenés... – idegesen megigazgatta néhány kósza tincsét. Aaron szája megrándult, próbálta visszatartani a nevetését.
- Bármikor benne vagyok egy összeröffenésbe – felelte halvány mosollyal. Eli is elmosolyodott, majd kilépett az irodából és megindult szép lassan hazafelé.

Hazaérve készített magának egy forró fekete teát, majd a sárga borítékkal az ölében letelepedett a hatalmas ablak melletti fotelra. Még csak fél kilenc körül járt az idő, így valószínűnek tartotta, hogy szőke barátnője még békésen szunyókál. Bögréjét a kávézóasztalra helyezte, majd kinyitotta a borítékot. Egy vaskos irat áradat volt benne, egy mappában.
A külön-külön lefűzött iratokban személyek szerepeltek. Közel húsz személy neve szerepelt az összetűzött lapokon. Elizabeth gyorsan futotta végig először a neveket, amikor is megakadt a tekintete az egyik aktán. Egy igen ismerős név szerepelt rajta.

Sykes, Matthew David

Született: Santa Rosa, California – 1995. július 27.
Lakhely: ismeretlen
Foglalkozás: ismeretlen
Hozzátartozók: Sykes, Camilla
Magasság (kb): 185
Külső leírás: világosszőke haj, szürke szem, világos bőr
Ismertetőjegy: égésnyom a szegycsontnál

Egyéb: két évet szolgált Afganisztánban, majd a mexikói Védelmi és Katonai Minisztériumban (SEDENA) tevékenykedett, ahonnan szerződéssértés miatt elbocsájtották.
Matthew David Sykes – 2013 novemberében embercsempészetért és terroristákkal való együttműködésért vádolták. Az ügyet tanúk és bizonyíték hiányában elvetették, az alulírottat pedig fél év letöltendőre ítélték. 2014 januárjában megszökött Wilson Gerrard felügyelete alatt (Gerrard, Wilson – figyelmetlenség és mulasztás miatt elbocsájtották a washingtoni köztisztviselőktől). Matthew David Sykes mostani kiléte, és tartózkodási helye ismeretlen. A CIA keresi egy mexikói terroristaszervezet egyik oszlopos tagjaként.

Csatolt anyag: Sykes, Camilla – vallomás

Camilla Sykes, Matthew David Sykes egykori katonatiszt vér szerinti testvére. Matthew David Sykes szökését követően tanúvallatás alatt vallotta, idézem:
- A testvérem sem a szökését megelőzően, sem azt követően nem került velem semmilyen kapcsolatba.
- Mikor lépett utoljára kapcsolatba a gyanúsítottal?
- Amikor visszajött Afganisztánból.
- Látott rajta valami különöset? Mondjuk valami sérülést, ami előtte nem volt ott?
- Egy égésnyom volt kicsivel a nyaka alatt, előtte nem volt ott, illetve a vállán egy bekötözött seb.
- Megosztotta önnel, hogy honnan erednek a sebhelyei?
- Nem. Annyit mondod, hogy addig örüljek, amíg nem tudok semmit.
- Köszönöm Miss Sykes.

Akta típusa: titkos (hozzáférés csak az üggyel foglalkozó, jogosított személyek számára, felettes hozzájárulásával)

Elizabeth döbbentem dobta az asztalra az aktát, amelyből olyan dolgokat tudott meg, amikre nem gondolt volna soha.
Azt hiszem itt az ideje, hogy jobban megismerjem a szomszédom..

*******