*4

*******

Eli kisírta magát Linának, majd beszélgetésbe kezdtek. Mindketten elmesélték az elmúlt egy hónap történéseit, együtt nevettek a bénázásaikon és sírtak a szomorú dolgokon. Eli úgy érezte, most végre tényleg önmaga, de a fájdalmát mással nem tervezte megosztani. Mások előtt megakart maradni az erős és bátor Eliként.
A nevetgélésük egy magas, barna hajú fiú zavarta meg, aki kettejük között kapkodva tekintetét figyelte egy ideje a két lány beszélgetését. Eli összehúzott szemöldökkel nézett fel a fiúra, aki így, hogy  ő ült, hatalmasnak tünt.
- Segíthetünk? – biccentett Lina a fejével a fiú felé.
- Nem is tudom. Ebben a kávézóban lesz egy találkozóm valakivel, de nem hiszem, hogy tudnátok segíteni – nézett maga mögé.
- Kit keresel? – kérdezte ismét Lina. Eli csendben tanulmányozta a forrócsokiját. Sosem volt olyan közvetlen, mint Lina, Ő inkább csak szemlélte a beszélgetést.
- Egy bizonyos Elizabethet – olvasott el egy borítékot. Eli hirtelen felé kapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel mérte végig a fiút.
- Öö..Azt hiszem segíthetek – mondta nevetve.
- O az remek lenne – mosolygott rá a fiú. – Itt tartózkodik a kávézóban? – Eli felnevetett, egyrészt, mert tudta ki az az Elizabeth, illetve viccesnek találta a fiú szóhasználatát. Értetlenül nézett Elire, kicsit talán bolondnak nézte.
- Szia. Az én nevem Elizabeth – nyújtotta a fiú felé a kezét, aki elmosolyodott.
- Örvendek. Én Aaron vagyok – fogott kezet Elivel.
Lina odasúgta Elinek, hogy megy mert nem akar zavarni, majd intett egyet Aaronnak és a pult felé vette az irányt. Aaron leült Lina helyére, így szembe került Elivel. Kínos csend alakult ki kettejük között, Aaron Eli arcát vizsgálta, a lány pedig az ablakon folyó esőcseppek útját követte, s mosolyogva nézte azokat.
- Borzalmas időnk van – nézett maga mögé Aaron, ki az ablakon. Eli ráemelte tekintetét, majd megrázta fejét.
- Szerintem csodálatos. Olyan megnyugtató – tért vissza az ablak üvegére szemeivel.
- Furcsa lány vagy te – mosolyodott el a fiú. Eli ránézett, majd halkan nevetett egyet.
Aaron a dzsekije zsebébe nyúlt, amiből egy fehér borítékot húzott elő és Eli elé tette azt.
- Ez a tied – ösztönözte a lányt, aki már pár perce értetlenül meredt a borítékra és az azon szereplő névre. Elizabeth Tener. Hmm, tiszta hivatalos.
Eli lassan nyitotta ki a borítékot, maga sem tudta miért. Talán félt, hogy mi lehet benne. Elvégre egy idegentől kapta, akinek a nevét is épphogy csak tudja. Miután kivette a borítékból, őrült gyorsasággal hajtotta szét azt. Szemei csak úgy cikáztak a sorok között, s pár könnycsepp bujkált bennük.

Drága Elizabeth!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, már nem vagyok melletted. Tudom, hogy nehéz, de ne búslakodj emiatt. A szívedben mindig melletted vagyok! Néhány dolgot tudnod kell.
A legfontosabb, ami mindig is elakartam mondani, hogy mindig légy önmagad! Legyél Te a szín a szürkületben. Tudom, hogy olyan akarsz lenni mint Én, de kérlek ne. Én mindig elrejtettem az érzéseim, a bánatom és erősnek mutattam magam. Te ne tedd ezt, hidd el nem vezet jóra. Sokkal jobb lesz a lelkednek, ha a bánataid és örömeid elmondod valakinek, egy barátnak vagy barátnőnek.
A másik, amit lehet hogy már a levél átadója elmondott nekem, az a munkámmal kapcsolatos. Egy ügynökségnél dolgoztam, ami különféle ügyekkel foglalkozik. A levél átadója majd jobban felvilágosít evvel kapcsolatban. Szeretném ha elmennél ehhez az ügynökséghez, hogy kiképezzenek. Lehet hogy ez most furcsa számodra, de idővel mindent megértesz és rájössz a dolgokra, elvégre nem ismerek az én Elizabethemnél okosabb lányt.
Ha találkozol Willel, mond meg neki, hogy szeretem és remekül végzi a dolgát. Tudni fogja mire gondolok.

Nagyon szeretlek titeket, és ne feledd; mindig légy önmagad!

Eli szorosan lehunyta szemeit, a levelet pedig a melkhasához szorította. Átgondolta anyja szavait. Egy ügynökség, ami különféle ügyekkel foglalkozik. Szemei kipattantak a felismeréstől, hirtelen előre hajolt az asztalon jó közel a szembe ülő fiú arcához.
- Mégis milyen ügynökségnek dolgoztok ti? – ráncolta szemöldökét. Aaron ijedten tolta hátrébb székét.
- Olyasmik vagyunk, mint a filmekben a titkos ügynökök. Nyomozunk a gonosztevők után és ha kell hát, öldöklünk is – magyarázta a fiú. Eli értetlen arcot vágva visszadőlt székére.
- És az anyámnak ehhez mi köze van?
- Ő volt az egyik legjobb ügynök a cégnél, de sajnos egy bűnöző rátalált – harapta be ajkait Aaron. Kínos csönd állt be kettejük között.
- Az anyámat, megölték? – kérdezte Eli, miközben pulcsija úját nyújtogatta, ideges volt.
- Igen. És mivel te a lánya vagy, így lehet hogy te is a célpontjuk vagy. Ezért szeretnénk ha San Francisco-ba költöznél, mi pedig kiképeznénk. Biztosan jó ügynök válna belőled, elvégre anyád és a bátyád is remekül értenek ehez  – Eli tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra. Túl sok volt ez neki, így hirtelen.
- Öö.. Kimegyek a mosdóba – dobta a levelet asztalra, és a mosdó felé vette az irányt.

Kezeit a víz alá tartva várta, míg az jéghideg nem lesz, majd vizes ujjait halántékához érintette. Párszor megismételte a mozdulatot, egy törlőkendőt tépve, megtörölte arcát, majd táskájába nyúlva elővette púderét. Lassú, körkörös mozdulatokkal vitte fel arcára, evvel leplezve elfehéredett arcát.
Én, mint titkos ügynök, aki ráadásul még öldököl is? Na ne nevettessenek. Hosszasan bámulta magát a tükörben, azon gondolkodva, elfogadja-e az ajánlatot. Felkapta a táskáját, majd gyorsan kiviharzott a mosdóból.

Nagy lendülettel ment vissza az asztalukhoz, majd teljes testsúlyával rátenyerelve arra, nézett az asztalnál ülő fiúra.
- Kezdhetjük a kiképzést! – Aaron elmosolyodott a lány lelkesedésén, majd mutatta neki hogy üljön le.
- Tudtommal az erősséged a közelharc, ami jól jöhet egy esetleges támadásnál. Fegyverrel lőttél már? – kezdett bele a témába.
- Őszintén? Még csak nem is láttam fegyvert – nevettet halkan Eli.
- Akkor avval fogjuk kezdeni – mosolygott Elire.
- Aaron, jöhet velem valaki San Francisco-ba? – kérdezte reménykedően Eli.
- Nem lenne jó, ha a barátod elvonná a figyelmed a dolgokról – rázta a fejét Aaron. Magában abban reménykedett, hogy Elinek nincs barátja. Amikor meglátta Elit, egyből megtetszett neki a lány. Eli nevetett egyet, majd komolyan Aaronra nézett.
- Nincs barátom. A barátnőmet szeretném, ha mellettem lenne – mosolygott halványan.
- O, rendben. Semmi akadálya – nézett Elire.
A lány gyorsan felpattant és a pulthoz sietett, Aaron értetlenül nézett utána. A pult mögül egy szőke alacsony lány lépett ki, Lina. Eli mondott neki valamit, majd ugrálni kezdtek és az asztal felé indultak.
- Aaron, Ő itt a legjobb barátnőm, Lina – mutatott a mellette vigyorgó pici lányra. – Ő pedig itt Aaron, akiről mást még nem nagyon tudok – nevetett Eli.
- Majd megismerkedünk – Elire nézett, szája egyik végét pedig mosolyra húzta. Eli elpirulva mosolygott vissza a fiúra.
- Mi lenne, ha az ismerkedést nálam folytatnánk – kérdezte, Aaron és Lina bólintottak.

Kabátjaikat összehúzva léptek ki a zuhogó esőbe. Eli alaposabban végigmérte Aaront. Fekete csőfarmerben volt, lábán fekete magas szárú cipő, felsőtestét pedig egy fekete felső fedte, rá pedig egy szintén fekete kabátot húzott. Mosolyogva megcsóválta a fejét, viccesnek találta a fiú öltözékét. Azon agyalt, hogy ha este lenne, simán beleolvadna a környezetbe. Gondolataiból egy belékapaszkodó kar rángatta vissza. Maga mellé nézett és szüntelenül vigyorgó barátnőjével találkozott a tekintete.
- Aranyos srácnak tűnik – súgta fülébe.
- Nekem meg komornak – mondta Linára nézve, majd elnevették magukat. Aaron kíváncsian fordult feléjük, ők pedig szájukat beharapva próbálták visszatartani hangos nevetésük.
- Furák vagytok ti lányok - csóválta meg mosolyogva fejét.

*******

*3

*******

Elinek semmi kedve nem volt a találkozóra elmenni, de egyben fúrta is az oldalát, hogy vajon miről nem tudhat. Mi lehet az, amit telefonban nem tudnak neki elmondani, csak személyesen.
Will ottmarad a lánynál pár napig, így amíg Eli készülődött, bátyja, mintha még mindig tíz évesek lennének, körülötte legyeskedett és idegesítette.
- William, ha nem hagysz végre békén, istenemre mondom, lekaratézlak – fordult meg idegesen a lány. Eli már évek óta tanul különböző harci modorokat, így remekül meg tudja magát védeni. Will nem tudott róla, hogy húga tényleg remek harc művész, így viccnek fogta fel az egészet. Folytatta Eli piszkálását, amíg a lány egy gyors mozdulattal a földre nem terítette. Will meglepődve nézett húgára.
- Ilyet mióta tudsz? – állt fel, a mosdó kagylóba kapaszkodva.
- Már elég régóta. Vagy húsz fajta harc módot megtanultam, és tökéletesre fejlesztettem azokat – mosolygott büszkén Eli.
- Elismerésem Elizabeth! – bólintott elismerően a fiú.

Sikerült bátyját levakarnia magáról, így nyugodtan elkészülhetett, majd tavaszi, lenge vászon kabátját magára kapva, elindult a megbeszélt helyre. Kint, cseppet sem tavaszi idő fogadta. A nap sugarai ugyan megvilágították az eget, de melegséget nem nyújtottak, mellé pedig az igen hideg szél fújása társult. Amint megérezte arcán a hideg levegőt, összerezzent, majd gyors mozdulattal összehúzta kabátját, amennyire csak bírta. Amikor lelépett a lépcsőről, jobban érezte a szél fújását, nagy erővel kapott bele hosszú, barna hajába. Idegesen kisöpörte a kósza tincseket arcából, de azok folyton visszatértek szeme elé. Beletörődve, hogy nem lát semmit, elindult.
A kávézóba lépve, jó érzés fogta el. Régen iskola után, mindig idejárt, beült az ablak melletti sarokba, egy forrócsokival és így tanult, csendben, nyugalomban. Szerette ezt a helyet, fel is tette magában a kérdést, miért nem jár már ide. A pulthoz érve, egy ismerős lányt pillantott meg. Amikor ide járt, összebarátkozott vele, mindig vele beszélte meg a dolgait. Mivel nem nagyon barátkozott az iskolájából senkivel, így Őt tekintette legjobb barátnőjének. Igaz már jó pár hónapja nem beszéltek.
- Szia Lina! – mosolygott a pult mögött álló, alacsony lányra. Két évvel volt idősebb, mint Eli, mégis sokkal kisebb volt. Hosszú szőke haját egy kontyban fogta össze feje tetején, néhol pár kusza hajszál lógott le belőle. Hosszú, bordó kötött pulcsi volt rajta, ami remekül állt fehér, sápadtas bőréhez. Fekete szemeit csak szempilla spirál díszítette, mégis gyönyörűvé tette tekintetét. Eli ahányszor a lányra nézett, melegség járta át, kedves mosolyát nézve. Mindig is tökéletesnek látta barátnőjét, így közelében kicsit elbizonytalanodott.
- Liziii! – ujjongott Lina, majd a pulton átnyúlva szorosan megölelte Elit. Lina volt az egyetlen, aki Lizinek hívta Őt. Utálta, ha valaki így szólította, akárcsak az Elizát. Egyedül Linának engedte, hogy így szólítsa, szerette, ahogy a lány kellemes hangján kiejti nevét.
- Nagyon hiányoztál már – szorított egyet Eli a lányon.
- Te is Lizi – mosolygott közel Eli arcához, majd ismét nyakába vetette magát. – Mi történt veled az elmúlt hónapban? – kérdezte mosolyogva Lina. Eli nagyot nyelt, testében végig futott a fájdalom és a keserűség.
- Semmi jó – sóhajtott. Szeme sarkában ott csillogott egy könnycsepp, de erősen próbálta helyén tartani azt. Barátnőjének viszont szemet szúrt a nem éppen boldogságról árulkodó cseppecske.
- Tartok egy kis szünetet – állította meg az éppen mellette elhaladó idősödő nőt, aki egy bólintással jelezte, hogy menjen nyugodtan. Lina egy percre eltűnt a kis, derékig érő csapóajtó mögött, mely a konyhába vezetett. – Tessék, a kedvenced.  Gyere, üljünk le – adta Eli kezébe az egyik kezében tartott bögrét, amiben ott gőzölgött a csokis ital, tetején pedig néhány pillecukor csónakázott.
A sarokban lévő, eldugott asztalhoz ültek egymással szembe. Néhány percig csöndben ültek, Eli a forrócsokijába aprókat kortyolgatva bámult ki az ablakon. Figyelte, ahogy a szél a kis fa csemetéket úgy rángatja, mintha azok marionett bábuk lennének. Az eget borító felhők miatt sötétség volt, az ember úgy érezte mintha tél lenne, pedig már a tavasz csodás évszakjában járt az idő. Az utca menti butikok, kávézók és kis lakások ablakán a lámpák narancsos fénye szűrődött ki. A kis kávézót, amiben ők ültek, szintén, a fa gerendákkal díszített plafonon lengő, lámpák világították meg halvány fényükkel. Bármennyire is volt hideg, másokat elszomorító idő, Eli csodálattal figyelte azt. Ilyenkor minden olyan csendes volt, az utcák kihaltak, csak a szél elsuhanó hangját lehetett hallani.
Ahogy végignézett a most szinte üres járdán, megpillantott egy épp csókolózó párt. A lelkes csókcsatát a szél szakította félbe, a lány halvány vörös tincseit, szinte ajkaik közé fújta. A szerelmesek nevetve váltak el egymástól. A lány gyors léptekkel az ajtóhoz ment, majd mielőtt eltünt volna a nagy, barna ajtó mögé, visszanézett a magas, szőke srácra. Nagy mosollyal az arcán intett neki, majd elnyelte a világoskék, szinte fehér ház nagy ajtaja. Eli hosszasan nézte a már becsukódott ajtót. Még sosem éreztem senki iránt így, mint Ők. Vajon valaha lesz számomra egy fiú, akivel ennyire boldogok leszünk? Hogy is jut ilyen az eszedbe Elizabeth. Kinek kéne, egy zárkózott, csendes és sokszor makacs lány? Na látod, senkinek.
Gondolataiból Lina rántotta vissza a jelenbe.
- Tudom, hogy nem szereted kimutatni az érzéseid – Pontosan így van barátnőm! – De látom, hogy bánt valami. Nem tudom mi történt, de szerintem jobban fogod érezni magad, ha elmondod – mosolygott egy aprót a szőke lány. Eli egy nagyot kortyolt a meleg csoki italból, majd azt az asztalra helyezve, barátnője szemébe nézett, először amióta ideültek.
- Anya… - szívta be mélyen a levegőt, mintha evvel bátorságot nyerne magának. – Meghalt – Ne sírd el magad! Ne! Tartsd magad Elizabeth! Anyát sem láttam sosem sírni, nekem sem kell. A könny nem jelent semmit. Nem jelent semmit.
Lina meglepődve nézett Elire, akinek arcáról semmit nem tudott leolvasni. Csak bámulta az italát, hiába próbált a szemébe nézni, nem találta meg tekintetét. Megint ezt csinálja.
- Úr isten.. – Lina számára értetlen volt mi történhetett. Ismerte Eli anyját, mindig mosolygott és remekül festett.
Mi történhetett? – Nézd Elizabeth – sosem szólította így Elit, mindig Lizinek hívta. Eli elemelte tekintetét bögréjéről, és barátnőjére nézett. Érezte, hogy komoly dolgot akarhat mondani, ha a teljes nevén szólítja. – Ha nem mutatod ki az érzéseid, ha nem engeded ki magadból őket, akkor rosszabb lesz. Bármennyire is akarod erősnek tartani magad, most kiöntöd a lelked nekem és kisírod még a beled is! Mert ez így nem állapot Lizi. Nem tarthatod bent a könnyeid – nézett mélyen Eli szemébe, akinek szemében még mindig ott vártak, a kitörni vágyó könnyek.
- A könny nem jelent semmit. Nem attól érző ember valaki, hogy sír. Sírás nélkül is érezhetek fájdalmat – tekintetét Lináról az ablakra emelte. Az eső eleredt, az utca emberei pedig esernyővel próbálták magukat védeni, mindhiába. Az erős szél ide-oda fújta az ernyőket az emberek kezében, olykor elragadva azt tulajdonosa kezéből.
- Tudom, hogy ezt gondolod. Annyiszor hallottam már ezt Lizi. Van valóság alapja.. – Köszönöm Istenem, hogy végre megérti! – De jobb, ha kiadod magadból. Bármennyire is akarsz olyan erős lenni, mint anyukád, te nem vagy olyan Lizi! Te egy érzékeny, törékeny lány vagy, aki elrejti az igazi énjét egy pajzs alá. A világ felé mindig a vidám, erős lányt mutatod, de én tudom, hogy ez csak álarc Lizi. Egy álarc, amit most le kell hogy végy magadról. Előttem magad lehetsz. A legjobb barátnőd vagyok – mondta könnyes szemekkel Lina. Annyiszor próbálta felszínre hozni az igazi Elit, aki nem egy elzárkózott, mindig vidámnak tűnő, csendes lány. Próbált rátapintani a gyengeségeire, megakarta neki mutatni, hogy igenis fájnak neki a dolgok, és nem olyan erős, mint az anyja valaha is volt.
Eli hirtelen felpattant ülő helyéről. Lina ijedten nézett rá, azt gondolta most elüldözte és megharagította. De meglepetésére Eli leült a mellette lévő székre, majd szorosan megölelte.
- Annyira fáj – mondta halkan Lina pulcsijába. Lina meglepődött, Eli végre kimutatja az érzéseit. Ennek örült, de elszomorította, hogy ahhoz, hogy barátnője végre levegye álarcát, elkellett veszítenie a számára legfontosabb személyt.
- Minden rendben lesz – mondta és egy könnycsepp folyt le arcán. A sírás kerülgette, ahogy hallotta Eli régóta kitörni vágyó sírását. Sosem látta még barátnőjét sírni, így nem tudta mivel vigasztalhatná, már ha meglehet vigasztalni valakit akinek az anyja most halt meg. Gyengéden simogatta karját, és ezt a mondatot ismételgette neki folyton – Minden rendben lesz!

*******

*2

*******

 

 -7 hónappal korábban-

A kora hajnali órában, senki sem volt a parkban, egy lányt kivéve, aki a harmatos fűben feküdve várta, a reggel első napsugarait. Távolról nézve senki sem gondolná, hogy ennek a kedvesnek, vidámnak tűnő lány, belülről szinte teljesen halott.
Telefonjában megnyitott egy képet, melyen az anyjával volt. Az anyjával, akinek halálát kevesebb, mint egy órája tudta meg. Ő volt az utolsó ember, aki jelentett valamit neki, akire számíthatott. Kilenc éves lehetett, amikor apja elhagyta Őket, egy másik nőért. Most lehet, hogy gyerekeik vannak és boldogan élnek, miközben Ő egyedül van és boldogtalan. Annyira utálta az apját, amennyire egy ember utálni tud egy másikat. Nem azért utálta, mert Őt otthagyta, hanem mert otthagyta az anyját, akinek így egyedül kellet két gyereket eltartania. Rengeteget dolgozott, talán ebbe is betegedett bele. Bátyja már lassan négy éve, hogy elment. Csak egy levelet hagyott maga után, amiben azt írta, szeretne új életet kezdeni és ne aggódjanak. Egy telefonszám is állt a levélben, ami mellé azt írta, csak akkor hívják ha életbe vágóan fontos.
Elinek amint ez eszébe jutott, felugrott a nedves fűről, és hazaindult. Eleinte csak sétált, majd hirtelenjében rohanni kezdett, ahogy csak bírt. A park fáinak lombjain, már jócskán sugárzott be a fény, lassan kelt fel a nap. A házuk tíz percre volt a parktól, de vágtató iramának köszönhetően, fele annyi idő alatt tette meg az utat. Amint belépett a házba, a szobájába rohant és ágya alól egy poros, faládikát húzott ki. Ebben a dobozban őrizte azokat az emlékeket, amiket legszívesebben elfelejtene. Miután jól áttúrta a dobozt, a kezében szorongatva a levelet, bepötyögte a papíron lévő telefonszámot.
Kérlek, vedd fel! Nagyon szépen kérlek! Ah Istenem, nem kérek egy jó ideig semmit, csak vegye fel!!
Mintha imái meghallgatásra kerültek volna, két csöngés után, egy kellemes bariton hang szólt bele. Csak remélni tudta, hogy bátyja az.
- Will? – kérdezte félve.
- Elizabeth, megmondtam, hogy csak akkor hívjatok, ha életbevágóan fontos dolog történt! – felelte a túlsó fél.
- Anya meghalt – mondta zokogva a lány. A fiú hangvétele máris megváltozott. Sokkal lágyabban mondta a következő szavakat.
- Tarts ki Eli! Azonnal indulok! – tette le a telefont. Will tudta, hogy húga, bármennyire erős is, össze fog omlani. Még belegondolni se mert, mennyire maga alatt lehet. Eli számára az anyja, egy hős volt. Egy hős, aki bármit megtenne szerettei érdekében, és meg is tett. Hihetetlenül csodás nő volt, a legcsodásabb, akit ember ismerhetett.
Will rögtön az autójába pattant, és elindult. Egész úton azon agyalt, hogy mi történhetett. Amikor eljött, még teljesen egészséges volt az anyja, igaz, annak már majdnem négy éve. Will magát hibáztatta.
Ha mellette vagyok, segítek neki és Elinek, ez nem történt volna meg. Most nem lenne halott és Eli ugyan olyan boldog lenne mint eddig. Sosem kellett volna otthagynom őket, de a munkám miatt muszáj volt, nem sodorhattam Őket veszélybe. Mivel sokszor török fel olyan adat bázisokat, amiknek a tulajdonosai utána engem is megakarnak ölni, ha még a családom is a közelben lenne..
Bele se mert gondolni, hogy mi lenne, ha munkája miatt Elinek bántódása esne. De most kénytelen volt mellé állni, ha csak egy kis időre is. Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy nem figyelt az útra. Egy duda emlékeztette arra, hogy Ő most épp vezet. Hirtelen jobbra rántotta a kormányt, így idejében elkerülve az ütközést.
- Hu, baszki – motyogta magában, amikor rájött, hogy nagyon kevesen múlt az ütközés. Minden gondolatát kizárta, és amíg meg nem érkezett, lesem vette a szemét az útról.
Az ajtó előtt állva, vacakolt egy darabig, hogy becsöngessen e. Az járt a fejében, hogy veszélybe sodorhatja Elit, de ha nem megy be, húga összeomlik, és ki tudja mit tesz. Elinek most nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Félelmében becsukta a szemét, és így nyomta meg hosszasan a csengőt. Amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, kinyitotta szemeit. Egy hosszú barna hajú lány állt előtte, kisírt szemekkel. Nem tudta, hogy Ő Eli, vagy sem. Utoljára négy éve látta, Eli azóta meg felnőtt, megváltozott. A lány kérdőn nézett rá, és sötétbarna szemit mélyen Will szemeibe fúrta, mintha a szeméből mindent kiolvasna. Kis ideig így álltak, egy hang, egy mozdulat nélkül, majd a lány szeméből pár könnycsepp folyt ki.
- Will? – kérdezte a sírás határán állva. A fiú bólintott. Eli abban a pillanatban a nyakába vetette magát, és olyan szorosan kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Willt meglepte a hírtelen mozdulat, de amint feldolgozta az eseményeket szorosan Eli dereka köré fonta karjait. Egy jó darabig így álltak, ketten, egymást szorítva, olyan volt, mintha a négy egymás nélkül töltött évet, egy ölelésben akarnák bepótolni.
- Tudom, hogy ez most nehéz lesz Eli, de el kell mondanod mindent anyával kapcsolatban – súgta a lány fülébe. Eli szorosan lehunyta szemeit, gondolni se akart arra, hogy anyja már nincs mellette. Pár másodpercig levegőjét visszatartva hallgatott, majd bátyját eltolva magától, letörölte pár könnycseppet.
- Menjünk be a nappaliba – tárta ki az ajtót.
Will annak ellenére, hogy milyen régen volt itt, remekül emlékezett a ház minden egyes szegletére. A folyosón végighaladva, átment a lépcső melletti boltíven, a nappaliba. Leült a kanapéra és csöndben várta húgát.
Eli a konyhába ment, egy csésze barackos teáért. Régen ez volt Will kedvence, ezért készített ilyet. A bögrét a fiú kezébe rakta, majd leült elé a szőnyegre. Egyik kezével a szőnyeg szálait babrálta, másikkal haját tekergette. Nem akart a történtekről beszélni.
- És mi van veled mostanság? – kérdezte elterelés ként.
- Majd azt is megbeszéljük, de előtte mond el mi történt – próbált Eli szemébe nézni, de Ő feltűnően kerülte a szem kontaktust.
- Nem tudok semmit. Azt sem, hogy miért. Csak felhívtak a kórházból, hogy anyám meghalt és ha akarok bemehetek hozzá utoljára. De nem voltam rá képes, nem akarom, hogy így éljen az emlékezetemben. Egy merev, hideg, élettelen testként – mondta Eli, ekkor már Will szemébe nézve. Nem lehetett érzelmet leolvasni arcáról, csak nézett maga elé.
- Szóval, nem is tudod mi történt vele? – kérdezte meglepődve Will. Eli nagyot sóhajtott.
- Nem. De nem sokkal, mielőtt megérkeztél felhívott egy bizonyos Aaron Bronx nevű fickó, és azt mondta elmondja mi történt anyával, de csakis négyszemközt.
- Négyszemközt? Nem találod ezt egy kicsit furcsának? – kérdezte Will. Aggódott, hogy Elinek baja esik. Elvégre, kitudja ki ez az Aaron tag, akár sorozat gyilkos is lehet.
- Ha ezután a találkozó után tisztában leszek vele, hogy mi történt az anyámmal, bármilyen különös is legyen, elmegyek – csapott a combjaira.
- Ne menjek veled Eli? Csak a biztonság kedvéért – Will leakarta beszélni a lányt, de tudta, hogy ez képtelenség, így arra gondolt rábeszéli, hogy vele mehessen.
- Nem Will. Ezt a beszélgetést egyedül fogom végigcsinálni. Tudom, hogy féltesz, de nem vagyok annyira gyenge, mint négy éve voltam – ült fel a kanapéra, Will mellé. Will elgondolkozott, húgának igaza lehet. Négy év eltelt, és Eli már nem az a törékeny lány aki volt, lassan érett nő válik belőle, és egyébként sem vigyázhat mindig rá. Egy beszélgetést végig tud nélküle is csinálni.
- Rendben. De ha bármi gáz van, vagy csak úgy érzed szükséged van valakire, akkor hívj – mondta. Eli elmosolyodott, majd szorosan átölelte.
- Mesélj bátyus, mi történt veled az elmúlt években? Mikor lehetek koszorús lány? – nézett fel Eli, izgalomtól csillogó szemekkel bátyára.
- Azt reméled, lehetsz valaha is a koszorús lányom? A legutóbbi alkalommal, amin jelen voltam, sikeresen beejtetted a gyűrűket a kocsiból kiszállva a vízelvezetőbe – kócolta össze Eli haját.
- Azóta fejlődtem, és már nem vagyok olyan kétbalkezes – mondta, miközben Will kezéből kivette a bögrét és a konyhába ment. Előző mondatára rácáfolva, kiejtette a bögrét a kezéből, így az nagy zajjal tört darabokra a parkettán.
- Igazad van. Már egyáltalán nem is vagy kétbalkezes – kiabálta a nappaliból Will. Eli elmosolyodott, majd a lépcső alatti tárolóhoz ment egy söprűért. – Segítek – mondta Will, és a lapátot a bögre darabkái elé helyezte, hogy Eli belesöpörhesse azt.
- Talán egy kicsit még mindig béna vagyok – nevetett fel kínosan Eli.
- De ettől vagy te, te . És mikor találkozol a titokzatos, mindent tudó pasassal?
- Kilencre kell a szomszéd utcában lévő kávézóba mennem – mondta Eli, miközben a kukába ürítette a lapát tartalmát.
- Akkor még van időnk, egy kicsit bepótolni az elmúlt éveket – mondta Will és felkapta húgát, majd a nappaliba rohant vele és a kanapéra dobta.

Eli kicsit elbizonytalanodott, hogy biztosan el kellene mennie arra a találkozóra. Nem tudod semmit, hogy mi történt az anyjával, félt, hogy nem fogja bírni végig hallgatni. De egyben alig bírta kivárni azt a pár órát. Tudni akarta mi történt, hisz Ő nem vette észre, hogy bármikor is beteg lett volna az anyja. Mindig mosolygott és remekül festett, vagy lehet ez csak egy álca volt? Folyton a találkozó, az anyja és a halálának körülményei keringtek a fejében. Bármennyire is próbálta figyelmét száz százalékosan bátyjának szentelni, valamin mindig elgondolkozott. Annyira furcsa volt neki ez az egész, rossz előérzete volt, evvel az egésszel kapcsolatban. .

*******

                                                                       

*1

 Kedves olvasóim (akik remélem vannak, legalább csak egy páran)! Ez lenne a bevezető rész, ami egy távolabbi eseményt mutat be. Ez egy amolyan előrre ugrás. Remélem sokak tetszését elnyeri és figyelemmel fogják majd kísérni a blogot! Ha gondoljátok kommenteljetek, hogy mit gondoltok, mi történhet, és természetesen a kritikákat is elfogadom. :)

Ahogy a lány ott ült a könyvtárban, King egyik regényét olvasva , senki sem gondolta volna, hogy annak megölésére készül, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret. A regényt olvasva néha-néha pár könnycsepp folyt végig bársonyos arcán. Ahányszor arra gondolt, hogy a fiú, akiért ájulásig oda van, az Ő keze által fog a másvilágra jutni, a hideg futkosott a hátán. De nem volt választása. Lassan olvasta a sorokat, könnyeitől alig látott. Nem bírta tovább. A könyvet, melyet szerelme ajánlására kezdett el olvasni, hirtelen és határozott mozdulattal csukott össze. Idegesen túrt bele mellig érő, hullámos, barna tincseibe. Elgondolkozott.
 Miért ilyen kegyetlen a sors? Miért kellett beleszeretnem abba, akit az első találkozásunkkor megkellet volna, hogy öljek? Amikor megölöm, akkor megölöm a lelkem egy részét is…
A lány fejében folyton szerelme mély, mégis kellemes hangja, szürke, zavarba ejtő tekintete járt. Eszébe jutott, ahogy beletúrt sötét szőke, már barnának látszó, gondosan beállított hajába, Ő pedig frizurája miatt aggódva tűri, hogy a bájos lány abbahagyja haja rombolását. Amilyen lassan jöttek elő az emlékei, olyan gyorsan folytak csendben könnyei. Már csak néhány óra volt hátra a küldetésig.  Hirtelen valaki megjelent mögötte.
- Üdv Elizabeth – mondta a fiú. Az ülő lány mellett a fiú magassága óriásinak hatott. Kigyúrt karjait nem takargatta, egy fekete trikó fedte csupán felsőtestét. Levette napszemüvegét, így csillogó szemei láthatóvá váltak.
- Én ebbe belepusztulok Aaron – kelt fel Elizabeth a székről, oly lendülettel, hogy a szék hátracsapódott és nagy csattanással ért földet a parkettán. A teremben lévők gyilkos tekintettel néztek a két fiatalra. Ők csak két őrjöngő gyermeknek látták Őket, nem tudták, hogy nem szimplán gyerekek.
- Hé, Eli. Nyugalom! Én melletted vagyok, bármi is lesz – ölelte át a lányt. Aaron magas alkata mellet Eli törpe termete elveszett. Eli eltolta magától a gondoskodni akaró fiút.
- Fogalmad sincs mit érzek most, Aaron! – a lány dühe most kétszer akkora volt, mint Ő. Szinte rohanva hagyta el a könyvtárat. Aaron szorosan a nyomában követte. Ahogy kiértek, Eli mélyen a kabát zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy cigarettás dobozt. A hideg őszi szél erős fújása ellenére sikerült meggyújtania a lassú gyilkost. Megnyugodva szívott bele, miközben néhány könnycsepp jelent meg szeme sarkában, melyeket egy gyors mozdulattal letörölt.
- Tudod, hogy utálom, ha ezt a szarságot szívod – állt szorosan Eli mögé Aaron. A szívén viseli Eli sorsát, már roppant régóta. A lány Aaronra nézett, majd megforgatta szemeit, evvel jelezve számára, hogy már unja a fiú oktatását.
- Tudod, hogy utálom, ha beleszólsz a dolgaimba – szívott megint a cigibe Eli. A fák lombjai között átszűrődő napfény jól megvilágította a füstöt, ami elhagyta Eli ajkait. Aaron csalódottan fogadta el, hogy Elit nem hatja meg amit mond. Már szinte feladta a reményt, amikor egy hirtelen jött ötlet által kivette a cigarettát Eli kezéből, majd a földre dobta és egy gyors mozdulattal eltaposta azt. A szenvedélyétől megfosztott lány lesokkolva nézett az eltaposott cigarettára.
- Ne tedd tönkre magad, kérlek Eli – mondta mélyen a lány szemébe nézve Aaron.
- Én ezt nem bírom Aaron. Nem tudom megtenni! – kezdett el sírni Eli. Aaron szorosan magához húzta, Eli kezeit Aaron dereka köré fonta, arcát mellkasába fúrta. Aaron nyugtatóan simogatta a síró lány fejét, majd néhány perc után két keze közé fogta arcát és mélyen könnyes szemibe nézett.
- Bárhogy is fognak alakulni a dolgok, én soha, de soha nem foglak elhagyni téged. Ezt megígérem – Eli abbahagyta a sírást. Megdöbbent. Nem azt érezte Aaronnal kapcsolatban, mint eddig. Úgy érezte, mellette végre nyugalomra lelhet, Őt nem veszíti el soha, és ez megnyugtatta valamilyen szinten. Most nem azon agyalt, hogy mit tesz, ha szembe kerül a keserű sorssal. Ebben a pár másodpercben, mintha minden problémája elillant volna. Érzelmeitől megzavarodva hirtelenjében gyengéd csókot adott Aaron ajkaira. A fiú a meglepődöttségtől egy pillanatra lefagyott, majd viszonozta Eli csókját. Amikor elváltak egymástól ajkaik, mélyen egymás szemébe néztek, majd Eli megszakította a csendet.
- Sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem. Bocsánat, csak elfogtak az érzések és nem gondolkoztam. Nem akartam  – Aaron nagyot nyelt. Nem erre számított. Azt hitte Eli azért csókolta meg, mert érzéseket táplál iránta, de amiket most mondott, rájött, hogy tévedett. Kicsit elszomorodott, hiszen Ő jobban szereti Elit, mint egy barátot.
- Szerintem indulnunk kéne. Gyere, szálljunk be a kocsiba – ment el Eli mellett Aaron, mintha semmi sem történt volna.
Beszálltak a kocsiba, és elindultak a küldetés helyszínére. A gyanúsított avval a tudattal megy oda, hogy Elivel találkozik. Ő nem volt tisztában vele, hogy Eli egy képzett ügynök. Néhány percnyi autózás után megérkeztek a helyszínre, egy elhagyatott repülőtérre. Kipattantak a kocsiból, Aaron alaposan körbenézett, majd a csomagtartóhoz ment és kinyitotta azt. Az Audi hátulja tele volt pakolva mindenféle pisztollyal, gépfegyverrel, lőszerrel és gránátokkal. Aaron elkezdett pakolászni a fegyverek közt, amikor Eli egy árny közeledésére lett figyelmes. Kivett a csomagtartóból egy Berettát és szorosan megindult a fal mellett. Amikor közel ért hozzá, a fejéhez szegezte a pisztolyt.
- Basszus Will! Majdnem kinyírtalak – üvöltött rá a titokzatos árnyra, aki mint kiderült Will volt. A férfi csak nevetett egyet, majd megindult a kocsi felé, hogy szerezzen magának néhány lőszert. Eli a csizmájába csúsztatta a Berettát. Úgy gondolta ez elég lesz, és könnyű is volt elrejtenie a kíváncsi szemek elől. A fiúkat otthagyta, hagy nézegessék a játékszereiket, Ő pedig bement a hangárba, ahol Daviddel találkozik. Negyed óra elteltével egy kocsit látott közeledni. Elővette telefonját és tárcsázott.
- Menjetek el Aaron. Elintézem egyedül is – mondta Eli.
- Szó sem lehet róla! – felelte Aaron a vonal túloldaláról.
- Aaron, kérlek. Most az egyszer bízz bennem, és hadd, hogy egyedül essek ezen túl – könyörgött Eli.
- Ah.. Tudom, hogy ezt még megbánom. De Elizabeth Tener, ha csak egy karcolás lesz rajtad, megígérem, hogy kinyírlak – fenyegetőzött Aaron. Eli halkan nevetett egyet, majd letette a telefont.
Ahogy a kocsi közeledett, Eli szívverése fokozatosan gyorsult. Mély levegőt vett, lehunyta szemeit, és ettől a pillanattól csak a feladatra koncentrált. Kizárta a David iránti érzelmeit, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, amellyel kikapcsolják az érzéseit. Nem gondolt arra, hogy mennyire szereti Őt, a cél lebegett a szeme előtt és azokra a dolgokra gondolt, amiket David elkövetett. A hangárba lassan behajtó kocsi sofőrje nem sejtette, hogy az élete ezen az éjszakán véget érhet. Elizabeth lehunyta szemeit és mélyen szívta be a levegőt, miközben a kocsi ajtaja kinyílt és egy sötét szőke hajú srác szállt ki belőle. Nagy mosollyal az arcán Elihez sétált és megcsókolta.
- Már hiányoztál - suttogta Eli fülébe.
- Ne most David – tolta el magától a csókjára vágyó fiút, aki döbbenten lépett hátra.
- Miért hívtál ide, egy kihalt repülőtérre? – tért a lényegre David. Roppantul furcsállta, hogy barátnője egy olyan helyre hívta, ahol egy lélek sem jár.
- Mert valamit el kell intéznem. – lassan a csizmájához nyúlt, hogy elővegye fegyverét. Davidnek ez feltűnt és Ő is fegyverért nyúlt dzsekije belső zsebébe.
- Mit? – kérdezte David, bár volt egy sejtése, hogy a lány mire készül. Szemeit lehunyta és remélte, hogy nem az fog történni, amire gondol. A következő pillanatban egyszerre szegezték egymás fejéhez fegyvereiket. Eli megdöbbent azon, hogy David szintén fegyvert szegezett rá.
- Te fegyverrel járkálsz a randevúinkra? – nézett tágra nyílt szemekkel oldalra, a fegyverre.
- Te kinyírod a randi partnereidet? – kérdezett vissza David, olyan hangsúllyal, mint Eli az előbb.
- Csak a roppant idegesítőeket. – vigyorgott Davidre.
- Így akarod a tudtomra adni, hogy szakítasz? – biggyesztette le a száját David. Eli szemében könnycseppek jelentek meg, majd ki is csordult pár csepp és gyorsan lefolytak az álláig, ahonnan a földre zuhantak.
- Én nem akartam, hogy ez legyen. De muszáj megtennem, mert.. Mert te egy bűnöző vagy. Egy roppant helyes bűnöző..
- Eli.. – próbálta félbe szakítani David.
- Szeretlek. Teljes szívemből, de muszáj, hogy lelőjjelek. – Eli kibiztosította fegyverét. Őt követően David is ezt tette.
- Elizabeth, ne tedd. Vagy legalább várj egy percet. – kérte David.
- De muszáj – mondta Eli.
A következő pillanatban egy kattanást lehetett hallani, és az egyik fegyvert egy golyó hagyta el…